Uj csapáson [antikvár]

Részlet a könyvből: A vonat vidáman robogott tova, hegy szakadékok fölött, völgyeken át, egyenletes, súlyos mozgással, derűs, ritmikus dallamokat zúgva. A bőrtámlára könyökölve, tánczmelódiákat hallott ki a zugásból Ákos. Vidám, pattogó, meg nem szűnő melódiákat, amelyeket a váradi szőlőshegyek közt, napsugaras őszi szüreteken énekeltek egykor a szőlőszedő lányok... Aztán lágy dübörgésbe olvadt a kerekek zakatolása. A tiroli hegyek közt voltak, még néhány óra és eléri utazása czélját: Münchent. Mit csináljon addig? Nézett ki az ablakon, de nem látott semmit. Az izgalom fogva tartotta. Félelem vett rajta erőt, félelem a rejtelmes jövőtől. Feje zúgott, ajkai idegesen meg-megrándultak, noha igyekezett mindenkép megnyugtatni magát. - Ez az élet, - gondolta - meg kell kezdeni az életet, hiszen az lesz az életfeladata, hogy az életet megösmerje és kiszedje belőle a festői szépet. Attól függ minden, hogy minő mélyen fog belelátni az életbe? Öreg mesterére emlékezett, aki szivére kötötte a nyitott szemmel járást: - Az iskola tanitásában ne nagyon bizakodj, fiam. Az az igazi művész, aki a maga lelkén át mutatja be a világot.