Új élet felé [antikvár]

Részlet a könyvből: Az országúton, a ragyogó tenger és a piszkos sziklák közt, kétkerekű ökrösszekér döcögött. Hajnalpír lepte be az eget. Lassanként mind világosabb lett és a vízből kiemelkedő parti táj egyszerűségében is hatalmas, lenyűgöző látványt nyujtott. A hullámok halkan verdesték a hajó oldalát. A raktár mélyéből egy maláj matróz monoton hangja szűrődött elő. Valami lánc csikorgott keservesen, amint csigáján megfordult. Egy mezítlábas steward nesztelen léptekkel sietett át a fedélzeten. Csíkos vászonzubbonyt viselt és fekete szeme figyelmesen megcsillant sötét arca keretében. A Narkunda utasai még aludtak. Észre se vették, hogy a hajó - Ausztrália felé vezető útjában - már háta mögött hagyta a Vörös-tengert és késő éjjel megpihent az adeni kikötőben. Az utasok közül Ann Katrin volt az egyetlen, aki a fedélzeten tartózkodott. A fülledt kabinban olyan nyomasztó volt a levegő, hogy nem tudta elviselni. Még napfelkelte előtt kiosont a szabadba és a korlátnak támaszkodva, kibámult a derengésbe. A hajnali szellő felkorbácsolta a tenger vizét. Egyik hullám a másik után szökött a magasba és süllyedt vissza a mélybe. Az egész kép olyan ismerősnek látszott, a tenger éppen olyan volt most, mint szeles időben a meghitt, megszokott Zürichi-tó. Ann Katrin felidézte képzeletében gyermekkora kedves színterét, de a kép csakhamar szertefoszlott, mintha valami titáni kéz söpörte volna el kíméletlenül. A lány felsóhajtott. Amit öntudatlanul akart, nem sikerült: hiába igyekezett az otthon emlékében menedéket keresni az ismeretlen, új idegenség fenyegetése elől.