Új életek [antikvár]

Lapél maszatos.
1990, Altenburg, Kelet-Németország. Enrico Türmer színházi dramaturg új életet kezd, ahogy körötte az egész ország is új életre ítéltetett a Fal leomlása után. Türmer, miután titkos írói ambícióiról lemondott - hiszen miről lenne értelme írni, amikor már mindenről szabad? ellenzéki társaival újságot alapít, és lépésről lépésre sajátítja el a sajtóvilág farkastörvényeit. A nyugatnémet szponzorok, hirdetők, ügyeskedők diabolikus serege cseppet sem hat rá nyomasztóan, Türmer élvezettel tanul bele a kapitalizmusba - amitől azonban régi élete és az ahhoz tartozó emberek válnak egyre távolibbá és idegenebbé. Felfedezőútján Mephistóként vezeti őt a titokzatos, mindenütt jelenlevő és minden szálat a kezében tartó Clemens von Barrista, akitől a rulett - és az új élet - legfontosabb szabályát is megtanulja: ha a tétet mindig megduplázzuk, végeredményben sohasem veszíthetünk... Enrico Türmer életének erről a fordulópontjáról az 1990-es év első hónapjaiban írott levelei tudósítanak, amelyekben három „szerelmének": az NSZK-ba emigrált nővérének, Verának, gyermekkori testi-lelki jó barátjának, Johann-nak és egyszer látott imádottjának, a nyugatnémet Nicolettának számol be múltjáról és jelenéről. Miközben Türmer a megszűnt NDK nyomait kutatva próbálja megérteni akkori és mostani viselkedését, szinte észrevétlenül létrehozza azt, amiért oly sok éven át hiába küzdött: a tökéletes regényt. Esterházy Péter Ingó Schulze korábbi regényéről, a Szimpla sztorik-ról már megjegyezte, hogy Schulze fontos magyar könyvet írt. Ez az Új életek-re is igaz. Megírta a mi történeteinket is: hogy milyen volt a Nyugatról kapott csomag felbontásának izgalma, hogy milyen volt először Nyugaton (társasutazás Párizsba), és hogy milyen a hétköznapi élet akkor, amikor minden változik, amikor senki nem tud semmit, csak azt, hogy semmi sincs úgy, ahogy lennie kellene - bár az sem teljesen világos, hogyan is „kellene lennie".