Uj hantok [antikvár]

Telik, telik, egyre telik az én külön kis temetőm, s csak a véletlen füzése, hogy az én szivem vesztesége egyuttal országos is. A birás boldogsága sötét árnyat vet: ez a veszteség gondolata. Minél sugarasabb, melegebb volt amaz: annál sötétebb és hidegebb emez. Hogy elpusztulnak mellőlem apránkint azok, akiket szerettem! Kezdem érteni a halálvágyat. Az uj ivadék elrohan mellettünk, sokszor a fejünk fölött. Siettében rá is tapos a szivünkre. Szándékosság nélkül, meglehet; ám azért fáj. Hullanak egyre a régiek. Az én sikerkertecskémben tán csak épp az én számomra maradt még hely. Sirassanak el, ha rászolgáltam, az utánam következők.