Üldözött vad/Ádám és Éva [antikvár]

Mivel már régebben megbeszélte az öreg Simonnal SaSseneire-ben, hogy ezen a vasárnapon megnézi majd a kecskéjét, Jean-Luc Robille mindjárt ebéd után fogta a kalapját meg a botját. Aztán*még megcsókolta a feleségét (mivel igen szerette s két éve voltak csak házasok). Az asszony kérdezte: - Mikor jössz meg? Ö így felelt: - Hat óra tájbari. - Aztán így folytatta: - Sietnem kell, mert Sim,on vár rám, s nem szereti, ha megváratják. De azért mégse indult mindjárt, hanem előbb lábujjhegyen a szobába settenkedett és megállt a bölcső előtt, abban aludt a kisgyerek, nem egészen egyéves. - Vigyázz! - kiáltott rá Christine. Ö meg csak föléje hajolt, de nem merte megcsókolni, bár ez volt a szándéka, hanem csak nézte, hogyan alszik. Erős, tizenegy hónapos fiú volt, tizenegy hónapos és kéthetes (mert eleinte a heteket és a napokat is számítják), a^" arca piros, mintha festve - lenne, s nagy., kerek feje valósággal belesüppedt vánkosába. A bölcsőt, szép vörösfenyőből, maga Jean-Luc faragta, mivel, mint őfeléjük mondják, felszabadult asztalos is volt, s kitanulta a mesterséget, mielőtt anyja birtokába ült, még az apja életében. Ott állt hát egy jó percig a bölcső fölé hajolva, és nézte, hogy alszik a kisgyerek. Aztán megint átment a konyhán, kinyitotta a házajtót: