Umzingeli, az álmodó vadász [antikvár]

1. FEJEZETISTENEK, SZELLEMEK, VADÁLLATOKUmzingeli akkor tolta elő borzas fejét a kerek fűkunytió ajtaján, amikor az ég keleti peremére már fölkapaszkodott a nap, s úgy ült a fa-lombok fölött, afiogy a páviáncsapat vezére szokott a nagy vörös termeszvár tetején. Az oroszlánok napkeltekor rendezett koncertjének utolsó hangfoszlányai messze sodródtak már a hajnali párafüggönyökkel. Csak az apró madarak hangoskodtak mindenfelé önfeledten, mert ezek a csacska lények magukon kívül a világon semmire sem ügyelnek.Megint elaludtam, gondolta leverten Umzingeli, egyszerűen nem tudok időben fölkelni, mert éjnek évadján alvás helyett csak forgoló-dok a fekhelyemen. Elég, ha lehajtom a fejem, rögtön megrohannak a gondolatok, a tülekvő, kusza, egymásra torlódó gondolatok, s nem hagynak elaludni. Aztán hajnalban, amikor mások már fölkelnek, engem akkor ragad el az álom. Az álom álmodtam valami nyomasztót. Vagy valami különlegeset, szépet? Jaj, mit is álmodtam?Ám nem volt ideje az álmán töprengeni. Gyanakodva nézett körül a kunyhó ajtajából, vajon nem látta-e meg máris valaki? Nem kell-e szégyenkezve elkullognia? Nem lesz-e megint a háta mögött összehaj-lók pusmogásának tárgya?A vadászok, mint rendesen, már pirkadat előtt elhagyták a falut, tőlük tehát nem kellett tartania. Az asszonynép s a kunyhók fogatlan vénjei azok, akik nyelvükre vehetnék, ha látnák, hogy már megint alaposan elkésve indul el a napi élelemszerző útra.