Undine [antikvár]

Részlet a kötetből: HOGYAN KERÜLT A LOVAG A HALÁSZHOZ Sok száz éve lehet már annak, hogy élt egyszer egy jó öreg halász, aki ott ült egy estén az ajtaja előtt és a hálóit foltozgatta. Gyönyörü volt a vidék, amelyben lakott. A zöld rét, amelyre kunyhóját épitette, messzire kinyúlt a nagy tóba, talán a földnyelv annyira szerette a kékszinü, csudásan tiszta habokat, hogy minél közelebb akart lenni hozzájuk, vagy a viz nyúlt ölelő karjaival a szép mező után, a magas szélben ide-oda mozgó füvek és virágok, a fák hüsitő árnyéka után. Egyik a másikat szerette és mindakettő gyönyörü volt. Ember persze alig került erre a szép helyre, a halászt és háznépét kivéve. Mert a félsziget mögött vad erdő terült el, amelyet a legtöbb ember sötétsége, járhatatlansága és a kisértetek és furcsa lények miatt, amelyek benne hir szerint lakoznak, óvatosan elkerült, ha csak valamiképen lehetett. Az öreg vallásos halász már többször járt benne minden baj nélkül, ha a nagya halakat, amelyeket a szép félszigeten fogott a városba vitte, amely nem volt messze a vadontól. Legtöbbször azért esett neki oly könnyen az ut az erdőn keresztül, mert csakis istenes dolgokra gondolt és azonkivül mindannyiszor, ha a kisérteties sürüségbe ért, teli torokkal és hivő szivvel szent zsoltárt kezdett énekelni.