Urak országában [antikvár]

Részlet: Szívesen emlékszem vissza magamra és az emberekre, akikkel együtt éltem és szántottam az ezerholdakon. Közöttük értem el életem csúcspontját tizennyolc éves koromban. Némi túlzással azt mondhatom, hogy alig volt nálamnál nevezetesebb ember a tanyán. Köszönhettem ezt annak, hogy minden elképzelhető nyomtatott írást elolvastam s bár hihetetlenül hangzik: írtam is... Kabátom zsebében mindig akadt egy-két levél tiszta papír, amit délidőben a jászol szélén vagy a kazal tövénél ülve, teleróttam ákom-bákomokkal. Természetesen dalokat faragtam. A dalocskákat azután hamarosan meg is zenésítettem s esténként a közeli szlovák faluban, mint újdonságot daloltam el ismerőseimnek. Némely dalom keresztülúszott láthatatlan ruhájában a Tiszán, meg a románoktól megszállt harcvonalon anélkül, hogy lelőtték volna... Különösen elterjedt ez a dalocskám: »Kertünk végén van egy hadihajó kikötve.« De tudtam dalolni csillagokról, éjszakáról; szóval: a szerelemről is. Béreslegény barátim gyakran érdeklődtek nálam új dalok után, mert az új dalnál, ha szegények voltunk is, csak az új ruha lehetett volna kedvesebb, ámbár ez se bizonyos... Igy történt aztán, hogy az írásomnak híre futott, mint a jó bornak. Végül tudományos ember hírébe keveredtem ártatlanul. Gyógyítottam fagyástól keletkezett lábujj-daganatot, amiről már az első pillanatban látni lehetett, hogy az nem más, mint közönséges parasztbütykő és több efélét... Azonban főmesterségem mégis csak az írás maradt.