Út a domboldalon [antikvár]

Részlet: AZ URNAK ELFÁRADT, ÖREG GYERMEKE. Fedor, a tutajos, azon a tavaszi napon keservesen érezte az ő nagyon egyedülvalóságát. Még soha ennyire. Nem mintha őt eddig dédelgető, kedves háznép nyüzsgött volna körül, amely apránként végkép elfogyott mellőle. Sorsa, mely kemény volt különben, kénytelen volt megkímélni őt a rokonaikat túlélő aggok kórósorsától. A kóró sorsától, mely tépázottan mered ki a hómezőből, amely alá rokonsága van temetve s mely zörgő zokogással siratja zordon magányosságát s a nyár vidámságait, amik meghaltak, mint a rigófütty a csalitban. Fedornak ugyanis nem volt családja. Amióta az eszét tudta, nem volt soha senkije. Egyszer talán mégis?... De ez már régen volt nagyon s meséje olyan különös, hogy el is alig merte mondani valakinek. A tutajon aludt a titeli homokos partnál. Az őszi ködök betakarták s álmos dajka módjára ringatta-rángatta az esővizektől részeg Tisza. Fedor társai hosszúujjú rövid gubáikban beballagtak a város szélére pálinkázni s magára hagyták őt a tutajon, mert rázó fázás és bódult hőség váltakozva gyalázták el a testét.