Utak, tévutak... [antikvár]

Magányos lovas állt mozdulatlanul a téli puszta koromfekete éjszakájában. A póz, melyben megmerevedett, nem kívánkozott szobortalapzatra. Poroszkálás közben egyszerűen lecövekelt. Az is elképzelhető, hogy eltévedt. Súlyos sötétség nehezedett a tájra. Az eget vastag, sűrű hófelhő födte, mely hermetikusan lezárta a csillagos eget a földtől. Se közel, se távol a civilizációnak a jele sem látszott, se település jellegzetes éji fényburka, se egy kis ablakból gyertya kiszűrődő lángja. Tovább súlyosbította a helyzetet a sűrű köd, és nyoma sem volt hónak. A ló addig bátran lépdelt, tehette, mert jól ismerte a környéket, tudta, errefelé nagy körzetben legfeljebb egy-két csenevész bokrot találhat. Akácerdőt talán tíz kilométerre kelet felé, falut is csak akkor, ha hasonló távot tesz meg észak vagy nyugat irányába. A mozdulatlanságot a ló törte meg. Addig nyugodtan, fegyelmezetten állt, de megunhatta a tétlenséget. Az is lehet, hogy fázott, bár vastag pokrócot terítettek a hátára a nyereg alá, mely m 'i Az egymás mellett futó utak, miként az életutak is, '!í| hol eltávolodnak, hol közelebb kerülnek egymáshoz, máskor kereszteződnek. 1.