Utas és világ [antikvár]

Bevezetőt írni egy könyvhöz kockázatos dolog, ha a szerző fontosnak vélt dolgokat akar elmondani. A bevezetők ugyanis többnyire unalmasak s mivel ezt az olvasók is tudják, rendszerint átlapozzák. Ezen mit sem változtat, ha a bevezetőket is átlapozzák. Bevezetőt írni tehát teljesen fölösleges, a fontos dolgokat valahol máshol kell elmondani. Mindazok olvasóimnak azonban, akiknek valami fatális véletlen folytán nem került a kezükbe első utazós könyvem - no meg azoknak is, akiknek került -, a mihez tartás végett nem árt tudniuk egy s mást. Előző könyvem, az 1993-ban megjelent "Földkörüli csavargásaim" frenetikus sikert aratott. Hét, azaz 7 elismerő levelet kaptam, melyek írói szép szavakkal ecseteli művem nagyszerűségét, további alkotásra ösztönöznek és biztosítanak, ha újat írok, azt is megveszik. E levelek értékét csak fokozza, hogy feladóik nem a rokonság köréből kerültek ki, soha nem találkoztam egyikükkel sem. A tisztelt olvasó, aki feltehetően nem a sajtóban dolgozik, nyilván nem tudja értékelni, mit jelent egy szerzőnek, ha több ezer olvasójából akár csak néhány is reagál - méghozzá elismerően - a produkciójára. Mert mit gondolnak, általában mikor kap az (újság)író olvasói levelet? Leginkább bizony akkor , ha valami marhaságot írt, vagy olyasmit, ami ellenkezik az olvasó véleményével, szemléletével. Nos, ilyenkor szokott kinyílni az olvasó zsebében az írógép (kedvelt képzavarom), ilyenkor lehet anyázni, helyreigazítást követelni, de minimum -nyílt színen - azt bizonygatni, hogy a szerző hülye (Ilyen fogantatású levelet nem kaptam, különben is letagadnám, minek égessem magam.) De hogy valaki papírt kerítsen, tollat fogjon, levelet fogalmazzon, elballagjon a postára, borítékot címezzen (meg persze kinyomozza a szerző címét), bélyeget vásároljon csak azért, hogy tetszését kifejezze - na, hát ez maga a csoda.