Utolsó lélegzetig [antikvár]

Részlet: Holly Az ébrenlét és az álom közötti csodálatos térben vagyok. Fájdalmat nem érzek, hála a morfiumnak. Kis híján azt is elhiszem, hogy a bal karomban az izmok és az inak összevarrták saját magukat, így a bőröm újból sima és sápadt. Göndör, barna hajam újra lágyan omlik le a hátamra, fülemben a kedvenc fülbevalóm himbálódzik, és ha eszembe jutnak a gyerekeim, képes vagyok a szám mindkét sarkát széles mosolyra húzni, és ez nem okoz pokoli kínokat. Igen, a drog fantasztikus találmány. Az adag, amit az orvos olyan nagy elővigyázatossággal írt fel, valóban lenyűgözően tompítja ezt a rémálmot. Csak az a baj, hogy tudom, a kellemes, bódult érzés fokozatosan elmúlik majd, nekem pedig nem marad más, mint a fájdalom és a tudat, hogy Augie és P. J. több ezer kilométerre vannak tőlem. Elküldték őket arra a helyre, ahol felnőttem. A városba, ahova megesküdtem, hogy sosem térek vissza. A házba, ahova megfogadtam, hogy a lábamat be nem teszem többet. És ahhoz a férfihoz, akivel nem akartam, hogy valaha is találkozzanak. Álmomból a kolompszerű csengőhang ébreszt, amit Augie, a tizenhárom éves lányom állított be a telefonomon. Kinyitom az egyik szememet, azt, amelyiket nem borít sűrű kenőcs és váladék, majd anyámért kiáltok, de ő valószínűleg kiment valamiért a szobából. A mobilom az éjjeliszekrényen fekszik az ágyam mellett, érte nyúlok, ám bekötözött bal karom minden idegvégződése sikítva tiltakozik a mozdulat ellen. Óvatosan arrébb csúszom, hogy elérjem a jó kezemmel, majd megmaradt fülemhez szorítom a készüléket.