Útvesztők [antikvár]

1. FEJEZET Kerti szék és kiskanál A papucs Ne legyél szél! Szél? Igen, az. Ablakon belibbenő fuvallat, ami átsuhanva a szobán kisiklik a kulcslukon, néha a függönyig bekukkant szeszélyből. Máskor az üveg csörömpöl. Csendes hangon beszélt. A szuszogása megérintette a másik arcát, aki most előrehajolt a karosszékben, hogy jobban láthassa a vonásokat. A bájos nevetőgödröcskével rajzolt szájszélet, ami elkeskenyedett. A tekintet a falon egy pontra szegeződve a távoli valaholban járt. Megérinteni. Ez suhant át az elmén, az ujjak türelmetlenül doboltak. Ez visszarántotta a nőt egy szerelmeskedésből a szobába, ahol a félig ismeretlen férfi abban a papucsban ücsörgött. Az tehet mindenről, az a fránya papucs! Ha kidobja, akkor most ez nem történik meg. Egyetlen perc sem lesz elcsalva az élete szerelemzugából, a kényelmetlenség sem férkőzhetne be az eddig biztonságot adó falak közé. Az a papucs önálló életet élt, nem akart az sehová se menni, csak várakozott a szekrényben, hogy egy napon