Üvegvár [antikvár]

Harmincöt éves korában, "az emberélet útjának felén" Ács Ferenc, tudományos kutató hosszú útra indul. Nem a térbeli távolság nagy, hiszen csak pár órát kell autóznia, hogy eljusson egykori professzora szülőfalujába, hanem az időbeli, az érzelmi. Míg a faluhoz közeledik, gondolatai egyre messzibb kanyarognak. Mi történt azóta, hogy a mester elhagyta az intézetet, és mi történt azelőtt, mielőtt a hírhedten szigorú tanár benne, az átlagdiákban, felfedezte a kutató tehetséget? Egyáltalán hogyan jutott el a külvárosból, a szűkösen élő proletárcsaládból az egyetemig. Mert hiába a társadalmi feltételek, azon aligha segíthet a társadalom, hogy a felfelé törekvőt az öccse strébernek tartja, s nem is egészen alaptalanul. De neki is évekre volt szüksége, amíg belátta, hogy az öccse, ha munkás maradt is, nem maradt el mögötte, nem futott zátonyra: ragaszkodásában a régi életformához, a régi társakhoz éppannyi erő, éppannyi tartás van, mint az ő igyekezetében. Mégis ennyi sikeres erőfeszítés után, ennyi belátás birtokában, miért nem elégedett a sorsával? Mi hajtja, hogy ellátogasson a néhány napja elhunyt professzor sírjához? Mitől veszett el az évek során a kutatás, a munka íze, hová lett belőle a konok kereső szenvedély, amelyet elsőnek mestere ismert fel? Vajon csak az új igazgató az oka a változásnak, a tudományosan terméketlen elegáns nagyúr, számtalan bel- és külföldi bizottság elnöke, aki a kutatóintézetet reprezentációs intézménnyé alakította, s megindította a kontraszelekció pusztító folyamatát? Vagy személyektől függetlenül a légkörben van a hiba, az ellentéteket örökké elsímító udvarias közönyben? Vagy a társtalanság az ok, a régi barátok szétszóródása? Ács maga sem tudja, a fokozódó kedvetlenségtől érzi-e magát mind öregebbnek, vagy évei szaporodtával nő a kedvetlensége. Az írónő nem ítél, hanem ábrázol: egy állapot létrejöttét rekonstruálja, biztos pszichológiai érzékkel és megkapó intelligenciával.