Üzenj, ha élsz! [antikvár]

Prológus Szorosan fogta a kezét. Sötét volt, alig lehetett látni az utat. A másik meghagyta neki, hogy vigyázzon, hova lép, és ne menjen túl közel a fekete vizű csatornához. Ő pontosan tudta, hogy rossz dolgok rejtőznek odalent, a csatorna fenekén. Áruházi bevásárlókocsik és lopott autók és elcsatangolt tehenek rothadó tetemei. Kígyók lakoztak itt, tekergőzve úsztak a hideg vízben. Arra gondolt, hogy biztosan emberek is vannak. Testek lebegnek függőlegesen a csatorna vizében, kacskaringós liánok horgonyozzák őket a nyálkás vízfenékhez. Egyszer látott egy szemgolyót a tévében, egy megfulladt ember fejéből esett ki. Az ajtó nyílásán lesett be, és utána azt kívánta, bár ne tette volna. Ha egyszer lát valamit az ember, az örökre vele marad. Olyan gyorsan mentek, hogy alig kapott levegőt, és a másik körmei belevájtak a kezébe, mégis örült, hogy kiszabadultak otthonról. Csak jó lett volna tudni, hova tartanak.- Mikor fogunk megállni? Hamar? - kérdezte.- Mindjárt. Még nem állhatunk meg.Fehéren ragyogott az arc fölötte, a száj keskenyre préselődött. Tudta, hogy sosem lesznek képesek elég gyorsan vagy elég messzire jutni, akárhogy igyekeznek. Bárcsak óriási madarakká változhatnának, és egészen Afrikáig repülhetnének. Nagy, sárga madarakká, amelyek látnak a sötétben, és nappal a homokban álcázzák magukat. Dúdolta a dalt - ettől mindig jobb kedvre derült, és igyekezett tág, nyitott térbe menekülni - a határtalan tengerbe.