Vad tengereken [antikvár]

Benjámin Franklin fájdalomtól eltorzult arccal, a fa háttámlát markolva állt a széke mögött, és szúrós szemmel bámulta az ajtót.Mióta visszatért Philadelphiába, napjait megkeserítette a köszvény. Egyre jobban kínozta. A karosszékében közlekedett, két egykori elítélt cipelte, akik a szomszédos börtönből szabadultak. Imádták ezek a zsebmetszők, de ő nem bánta volna, ha kevésbé bűzlenek a szesztől.Benjámin Franklin azért bámulta az ajtót, mert tudta, hogy pillanatokon belül kinyílik. Ugyanaz a várakozás és csalódottság minden reggel. A kérvényezők serege, a csodálok hosszú sora, akik kezet akarnak csókolni neki, és a segítségét kérni. Ugyanazok a históriák, indokolatlan perek, háborúskodó szomszédok, nyomorgó özvegyasszonyok. Alig figyelt oda, bólogatott, de ahogy a magafajta aggastyánok szokták, közben a saját sorsán merengett, miben volt része, és miben nem lesz már soha. Hálátlan népség! Ki egyezkedett az angolokkal az amerikai gyarmatosok nevében? Ki szövegezte meg az Egyesült Államok Függetlenségi nyilatkozatát? Ki fejlesztette tovább a postaszolgálatot, ki hozta létre a tűzoltók egyesületét, ki teremtette meg a politikailag elkötelezett, komoly lapokat? És ki képviselte az alig megszületett Egyesült Államokat Franciaországban közel tizenegy éven át? De mire hazatért, az ügyeskedők már elosztották egymás közt a hatalmi pozíciókat, őt nem engedték főbb tisztséghez jutni, pedig bőven kijárt volna neki bármelyik, megillette volna minden elismerés. O is megérdemelte5