Vadmeggy [antikvár]

"Márta negy, kék szeme teljesen magába nyelt; mákonyként éreztem a haja és a bőre illatát. Félek jelen idejűvé tenni azokat a pillanatokat, perceknek rémlő órákat. Ahogy a csípője kifeszítette a szoknyáját, zakatolni kezdett a szívem. Jó lett volna magamhoz ölelni ruganyom, kísértő, gyönyörű combjait. Ez a kép jelent meg előttem otthon is az ágyon: Márta velem szemben guggol a füvön, mesél, mesél zamatos fegyverneki hangzóival, piros az arca, szeme nevet, összehúzódik, kitágul egészen a kék égig és nekem nincs más vágyam, mint magamhoz szorítani a csípőjénél fogva, kétségbeejtően erős, rugalmas, ruhaszakító mellére hajtani az arcom, nagy loboncos haja."