Valaki meghal [antikvár]

Az éjtszaka zöld fénye bepólyálta sugaraival a kis házak ácsozatát és zsindelyfedelét. Mák József édesanyjának apró ablaka fáradt, ájult sárga fényt lélekzett ki és az ablak alatt csodálkozva, csendesebben ereszkedett le a földre a hűvös köd. Szélcsend volt, ember nem járt erre, ebben az időben még a kutyáik sem ugattak. Még a munka rabszolgáit sem kelti fel a szükség ily korán, amikor éppen csak megszakad az éjtszaka. A házak fölé nyúló magas hegyek még magasabbnak látszottak, egyszínű, fekete tömegben lógtak a falu felett, egészen föléje hajoltak, majdnem a kis fenyők csúcsára, melyek itt is, ott is kinőttek az udvarokból, keskeny kertekből. Vékony, karcsú fenyők voltak, ijedten, bizonytalanul álltak ott, mint hívatlan vendégek a szűk lakomán. Csak a csillagok remegtek, reszkettek jellegzetesen a háztetők nedves csúcsa felett, pedig csak olyan volt a fényűk, mint Mák János özvegyének házán a kis ablak világossága. S mikor Hudákék felett nekilódult az álmos szél s a völgy felett keletnek indult, az anya ölébe akkor hasított bele utóljára a fájdalom s megszületett Mák József.