Valamit visz a víz [antikvár]

Részlet: A korán sötétedő őszi este ráfeküdt az óriás folyamra. A minoriták tornyában esti vecsernyére harangoztak. A harangszó elenyészett a szélben. Az Úr...-ik esztendeje volt ez, november vége felé. A szél egyre erősebb lett. Szinte sodorta magával a város felől a sötétséget. Túl a nagy folyón, a másik parton, ahol az ős tölgyfaerdő még feketén vált el a barnuló alkony fakó aranyszínétől, láthatatlan kezek ostromoltak egy hatalmas tölgyfát. A fejszecsapások hangjai ráhullottak a folyó sodrára, amely lerázta magáról e hangokat és a szakadt partoldal üresen visszhangzott. Aztán hallani lehetett, hogy a nagy tölgyfa rettentő sóhajjal összerogy. Dőltében még sokáig ropogva ágyúzott, miközben a favágók összevissza kiabáltak. Itt, ezen az oldalon a magas, szakadékos part olyan volt, mintha a hatalmas folyó egyszer csak dühében marcangolta volna össze. Elaggott fűzfák gyökere csüngött ki a letépett partoldalból, karvastagságú, tekervényes gyökerek, mint a felszakított has belei. Odébb egy kettétört nyárfa mutatta fehér csontjait.