Valdez [antikvár]

Luciano Hernando Valdez mindössze néhány hónappal a történtek után már szinte képtelen volt elhinni, hogy valaha is embert ölt. Magával a tettel persze nem egyszer foglalkozott már a regényeiben, de hát azok nem gyilkosságok voltak, nem igazi gyilkosságok. Ott a férfiak - és néha a nők is -azért haltak meg, mert megérdemelték. Azok kivétel nélkül becsületbeli ügyeknek számítottak egy-egy tönkretett élet, meggyalázott nővér, elhagyott férj apropóján, illetve az ilyen, tragédiából, bujaságból, bosszúból és üdvözülésből szőtt operák óhatatlanul is olyan utolsó felvonásba torkolltak, amelyben valakinek kés hegye által vagy bekötött szemmel, térden állva kellett meghalnia a barriada valamelyik bűzös viskójában. Valdez úr regényeit olvasva az embernek olyan érzése támadt, hogy a vérbefagyott áldozatok, akiket elszivárgó életerejükkel együtt valami elfeledett tangóterem padlóján hagyott, vagy éjféltájt az egyik köztéri szökőkútba lökött, az idők végezetéig szégyenben maradtak volna, ha kevésbé brutális véget képzel el nekik, vagy ami még rosszabb, hagyja, hogy bolti eladóként, mozigépészként vagy falusi papként, magányosan éljék le az életüket. Minden regényfigura sokkal jobban jár, ha véres körítéssel, telilyuggatott fejjel, ám csorbítatlan becsülettel távozik az élők sorából.A hús-vér embereknél azonban másként áll a dolog, ahogyan azt Valdez úr is megtapasztalta.7