Valóságfia [antikvár]

A rebiszesek ugyanolyan félkaréjban kerítették be, mint annak idején a kozákok. Emlékezett tétován, hogy mintha lehunyta volna a szemét, s mire kinyitotta, már el is múlt a veszedelem. Ám arra nem mert fogadást kötni, hogy ezúttal is bejön a trükk. Tajtékzott a környék, az Astoria, a Kossuth és a Rákóczi utca. Vitán felül állt: ez a délután, ez az éjszaka is az ördögé. A homályos, rosszindulatú erőké. Felötlött benne a lehetőség: ez csak álom. Szinte kisgyermekkorában tanulta meg, s a legégetőbb szükségben jól is vizsgázott: felébreszteni magát. Persze sohasem ment ez simán, kínlódások nélkül. Néhány másodperc fuldoklás, vergődés, de legvégtére mindig sikerült felpattintania szemhéját, s néhány mély sóhaj után már ideátról kacagta a lidérces álmokat. Az elején még igyekezett elhitetni magával: nem őt szúrták ki. Annyi a szerencsétlen flótás ebben az országban! Ebben a városban. Aztán, hogy nem tágítottak mögüle, nem engedték kereket oldani, kénytelen volt megadni magát: ugyanaz a vidék, ugyanaz a Történelem. Elsőre még megpróbált úgy viselkedni, mint aki nem menekül. Szép komótosan, mintegy sétálva: hadd higgyék a rohamosztagosok, gyanútlan járókelő. Majd egy óvatlan pillanatban. Csakhogy ezek sem akkor érkeztek a hathúszassal. Kézjelekkel, fejbólintással adták egymás tudtára: megvan. Méltóság ide vagy oda: szaporázni kezdte a lépteit. Hiszen akkora a tömeg, olyan nagy a felfordulás. Pár másodperc, és csak szem elől tévesztik. Nem hátratekinteni: ezt hajtogatta magában. Ha megfordul, azonnal lecsapnak rá. Csak el kell érnie az aluljárót. Vagy valamelyik járatot. Esetleg besurranni egy vendéglőbe, kapualjba. Álmában működött is úgy-ahogy ez a taktika. Már amennyiben álom ez „Arra ne", kiabáltak rá több irányból is. Tele füsttel az aluljáró. Ha lemegy, megfullad. Lényegében elállták az út-