Vándorúton [antikvár]

Útravalóul Neves emberek szoktak önéletrajzot írni, akiket tömegek tartanak szemmel. Különben nincsen olvasó, elmarad az elismerés. vagy a kritika. Ez a szempont nálam nem érvényesül. Bár sokan szemmel tartanak, kritizálnak is, de nem tömegesen. Ezért tehát nem érdemes írni. öreg nem vagyok, de fiatal sem, legfeljebb fiatalos, tehát a kor nem jogosít a visszapillantásra. Azt is tudom, hogy ezért a kis munkáért nem leszek fölkapott író. Hát akkor, miért a nagy igyekezet? — kérdeztem többször magamtól. Valamikor nagyon régen hallottam két szerzetes esetéről. Olvasás közben remek ötletre találtak. A világnak van egy pontja, ahol az ég és a föld összeér. Aki ezt a helyet megtalálja, egész életén át boldog lesz. A két atya fáradságos útra vállalkozott. Éheztek, izzadtak és nélkülöztek, de a híres pontot nem találták sehol. Éppen a hazatérés gondolatával foglalkoztak, amikor egy feliratra bukkantak: kopogj és lépj be! Bekopogtak, beléptek és meglepődtek: kolostoruk udvarán voltak. Nagyon egyszerű a tanulság. A boldogságot nem a fellegekben kell keresni, hanem ott, ahol élünk. Még akkor is, ha vándorúton vagyunk, idegen hangok és idegen ízek országában lakunk. Környezetemből soha nem akartam kitörni. Rendkívüli pályafutásra sem vágytam, csak abban az esetben, ha a papi hivatás annak mondható. Ott akartam Egyházamat és népemet szolgálni, ahol születtem. A Gondviselés megfogta kezemet és elvezetett. Először csak a falumból, később az országból is. Többször fogyatkozóban volt a bátorságom és a bizalmam, de a biztos kéz nem engedett az útról letérni. Harminchárom esztendeje új, de nem idegen helyeken járok. Útitársak szegődtek mellém, vagy én szegődtem hozzájuk. Senki nem adott kezünkbe kézikönyvet, amelyben a külföldön való élet művészete lett volna leírva. Különböző politikai, vagy társadalmi rendsze-