Vaníliás gumicsont [antikvár]

1. Azt hiszed, ismersz. Mert azt terjeszted rólam, hogy olyan megnyerő az arcom, mint egy furgon motorházának teteje, mert pelikánszívü, erősen halszagú unokatestvéred kizárólagos társalgási témája, hogy egyszer eltévedtem egy üres futballpályán, mert megfontoltan szőke barátnőd szerint tanácstalan vagyok a lányokkal, mint rendőr a könyvesboltban, mert bátyád azt állítja, olyan a lelkivilágom, mint egy ingyenes szórólap, mert a hibáimmal tapétáztad ki a vécével szemközti falat a fürdőszobádban, mert gyanúsan nem hasonlítok rád, mert mindezek ellenére kénytelen vagy elviselni azt a tényt, hogy mi mégis egy városban lakunk. Hieronímusz Bé. Ez a nevem. Neked is így mutatkoztam be egy meteorológusok által is elfelejtett esős szombat délután -tizennégy óra harmincnyolc perckor -, s te másfél órát röhögtél a nevemen, és azt gurguláztad egy szecessziós fali dombormű egyik repedésébe, hogy akinek ilyen neve van, az igazából nincs is. - Te nem is létezel! Kinyilatkoztatásod revelációként hatott. A város összes bordó kárpitja függőleges irányban meghasadt, a nap egy pillanatra megállt fölöttünk - bár ez valójában bizonyíthatatlan, hiszen az ég igen felhős volt s egy csodálatosan sárga villamos úszott el a fejünk fölött, magával rántva a végtelen univerzumba az oldalaira ragasztott választási plakátokat a politikusok nemes, ám kissé blazírt arcéleivel, ígéreteivel és spenótszínű mosolyával együtt. Ilyen volt az a nap, amikor bemutatkoztam neked. Ilyen volt az a nap, amikor te ezt beleröhögted a város zsákutcáiba.