Varázspálca nélkül [antikvár]

A ketreclakó kiszabadul DZSONIK - FEGYVER NÉLKÜL A háború nem neked való. A háború nem való senkinek. Valakinek mégis el kell mennie. Nem tudom pontosan idézni az egyszer hallott mondatokat, de a lényeg úgyis ez. Valakinek mindig el kell mennie. Ha nem a háborúba, akkor előle. Messzire, akár a visszatérhetetlenbe is. Dalton Trumbo hőse - vagy csak kisembere - Joe Bonham az első világháborúban sérült meg, vált testi-lelki nyomorékká, minden végtagját amputálták, sőt, nem lát, nem hall, szagokat nem érez, alsó állkapcsa sincs, csonka törzsébe illesztett csöveken át, mesterségesen táplálják, arcát gyakran cserélhető, fehér vászonmaszk fedi. Nyilván hogy ápolói rosszul ne legyenek a látványától. Pedig már az elmondottak puszta ténye is kiváltja minden jóérzésű ember viszolygását. A sajnálat és a tehetetlenség mellett. Ez a húszéves fiatalember mégis él, gondolkozik, emlékezik, próbálja legyőzni az időt, módszert dolgoz ki a napok számontartására. Mintha ez az ő esetében - nem csak elképzelt, de szinte a közönség által is átélt helyzetében - nem lenne teljesen mindegy. Hogy reggel van-e, vagy éjszaka, vasárnap vagy csütörtök. Azt hiszem, a nézőtéren valamilyen formában mindenki azonosult a Johnnyt alakító Kálló Bélával, a szabadkai Népszínház fiatal művészével, aki kötszerek, sebhelyek nélkül, nagyon is valós, mozgatható végtagokkal fetrengett, ugrált, verejtékezett, üvöltött előttünk, teljesen megfogható közelségben. Vagy merevedett meg a díszlet egyik csücskében. Ilyenkor jövünk rá, hogy még semmi sincs mögöttünk. Hiába múlt el több mint tíz év. Hiába volt - olyan-amilyen, a ránk jellemzően felemás - forradalom, rendszerváltás, és lett az ellenzékből látszólagos hatalom. Ilyenkor tudatosul bennünk, hogy még semmit sem sikerült feldolgozni. Talán nem szándékosan, de elraktároztuk jó mélyen az emlékeket, az arcokat, a hangulatokat, és hagytuk, hogy kéreg, védőréteg képződjön rajtuk. Nem túl vastag és erős, de ez csak ilyenkor derül ki. Hiába határozta meg az író, és hangzik el a főszereplő szájából is, hogy 1918-ban járunk. Mi nem. Csak itt a közelmúltban, amikor valakiknek el kellett menniük. Tarka egyenruhában, vagy bőrönddel