Varjunemzetség [antikvár]

Gerince kifakult, táblái kopottasak. Kötése a fedlap mentén meggyengült.
Született ez az írás akkor, amikor körülöttünk furcsán-hirtelen megfordult a világ és mi - alul maradtunk. Amikor az élő magyar hang erősen meghalkult és sokan és sokat jártuk a temetőket, hogy a régen elporladtakat idézzük és beszélgessünk az örökké-némákkal. Amikor befogtuk a fülünket, hogy ne halljuk az új beszédet, amikor behúnytuk a szemünket, hogy ne lássa meg az új világ a benne égő könnyeket, amikor szorosan bezártuk a szájunkat, nehogy megtudja valaki is, hogy a lelkünk ott belül halálos-keservesen sirat. Akkor született ez az írás. Nem regény, nem is történelem. Nem kitalálás, de nem is valóság. Csak néhány szál virág abból a nagy cinteremből, amit Kalotaszegnek ösmer ezer esztendeje Erdélyország. Nem tudom, hogy mire könyvbe foglalódtak virágaim, élnek-e még, illatoznak-e még, vagy talán meghervadtak, lefonnyadtak, meghaltak? De az is lehet, ezek a virágok nem is igazán szépek, lehet, hogy közönségesek, hogy náluk százszor küönbeket találnak és szednek mások, akik jobban tudnak keresni és találni, mint én. Lehet.