Varjunemzetség [antikvár]

Született ez az írás akkor, amikor körülöttünk furcsán-hirtelen megfordult a világ és mi - alul maradtunk. Amikor az élő magyar hang erősen meghalkult és sokat jártuk a temetőket, hogy a régen elporladtakat idézzük és beszélgessünk az örökké némákkal. Amikor befogtuk a fülünket, hogy ne halljuk az új beszédet, amikor behúnytuk a szemünket, hogy ne lássa meg az új világ a benne égő könnyeket, amikor szorosan bezártuk a szájunkat, nehogy megtudja valaki is, hogy a lelkünk ott belül halálos-keservesen sirat.Akkor született ez az írás.Nem regény, nem is történelem. Nem kitalálás, de nem is valóság. Csak néhány szál virág abból a nagy cinteremből, amit Kalotaszegnek ösmer ezer esztendeje Erdélyország.Nem tudom, hogy mire könyvbe foglalódtak virágaim, élnek-e még, illatoznak-e még, vagy talán meghervadtak, lefonnyadtak, meghaltak?De az is lehet, ezek a virágok nem is igazán szépek, lehet, hogy közönségesek, hogy náluk százszor különbeket találnak és szednek mások, akik jobban tudnak keresni és találni, mint én. Lehet.De nekem mindennél kedvesebbek voltak akkor. És ha más megmosolyogja, én szeretem őket ma is. Ezeket a régifajta, sovány, köves földben termett, erdők alján, hegyek között, az örökké élő mult porából született virágait Kalotaszegnek.Lehet, hogy kikacagnak engem együgyű virágaimmal az emberek. Ehhez joguk van és igazuk lehet. De tudom, hogy valaki meg fogja becsülni őket és szeretni fogja őket, mint én.Az, aki velem volt akkor is, amikor olyan merő egyedül voltam.Neki adom hát az én néhány szál virágomat.A feleségemnek. Sztána, 1925. június hó 1. Kós Károly