Vata fia [antikvár]

Előbeszéd Magyar Királyság, 1063. szeptember 11. Két évvel Vata fia János lázadása után A palota különös vendége Senki sem tudta, merre van a helyes út. Az indulás előtti kavarodásban a csapat vezetői a hírvivőkkel együtt tévedésből az útikalauzokat is előreküldték, akik meg tudták volna mondani, hol lehet átjutni a folyón. A gázlóhelyek kiindulópontját a partról lehet ugyan látni, ám a biztonságos átkeléshez kellettek volna a tapasztalt vezetők, akik a víz legapróbb fodraiból is észrevették, hogy a mederben hol kanyarog a túlpartra vezető, a víz sodra miatt állandóan változó, láthatatlan kavicsösvény, és hol ragadja magával a folyó egy rossz lépés után az utazót. Vezetők nélkül a csapat meg sem kísérelte, hogy átkeljen a folyón, jobb híján lefelé haladtak, délnek, ahol a folyó a hegyeket elhagyva kiér a síkságra. Abban az évben korán köszöntött be az ősz. A lovasok fáklyái riadtan pislákoltak a szemerkélő ónos esőben. A hajnali köd magába nyelte a tájat, eltűnt a túlpart, eltűntek a folyó fölé magasodó hegyek, még a parthoz legurult sziklák is csak elmosódó, szürke foltokként derengtek fel az út mellett. A felhőkön és a ködbe burkolt hegycsúcsokon hirtelen áttörő napfelkelte némasága dübörgéssé erősítette a szitáló eső millió apró kis csendjét, az egyre áradó víz hordta homokszemcsék kígyósziszegését, ahogy a folyó belevájta magát a dömösi út agyagjába, magába szívva a