Végig az uton [antikvár]

Részlet a könyvből (9. oldal): Nem rejtelmes többé nekem a halál. Nem az a meglepetés, amelyre rejtőzködő és gondolni sem mert gondolattal várunk, amelyre örökké készülődünk és ha itt van, ha egyszer komolyan szemtől szembe találjuk, ha egy közellevőnket ragadja el, mégis úgy meghökkenünk tőle, mintha soha nem is gondoltunk volna rá, mintha csak ez az egy haláleset most, először történt volna meg a világon. A szemébe néztem a halálnak, hetekig láttam közeledni, jönni, kopogni, dörömbölni, meghitt ismerősöm lett, sokat gondoltam rá, vártam s amikor végleg lezárt nékem két oly kedves szemet, talán könnyezve, meghatottan, talán sok fájdalommal is, de mindenesetre nyugodtan és hidegen mondtam: - Igen... Tudom... Ez az! És még határozottabb lett bennem a meggyőződés, hogy nem szabad törődni vele. Nem kell fontosnak tartani, ahogy nem fontos az élet sem. Éppen olyan jelenség az egyik, mint a másik. Jelensége az eddig megoldhatatlan rejtelemnek, amit világnak hívunk. Jelensége a kegyetlen, nekünk céltalan rendszernek, az oktalan rendeltetésnek, amely világra dobott bennünket. Az évezredes nevelés, a magunk önző szeretete hitette el velünk, hogy fontos az élet és fontos a halál, és hogy a születés és elmúlás mesgyéje között fontosak vagyunk mi magunk is...