Végjáték [antikvár]

Anyaföldrész - apaföld Azt mondják, aki 33 évesen hal meg, különös kegyelem letéteményese. Hiszen halálával áttételesen Jézus Krisztus keresztre feszítését ismétli meg. Jézus bűntelen halálával megváltja az utána következő nemzedékeket is; s aki (legalább holtában) az ő nyomdokaiba lép, valamivel közelebb van a mennyországhoz. Nem tudom, így van-e. De akár igen, akár nem, biztosan nem éreztem kegyelemnek, amikor apám 33 évesen itt hagyott. Árulásnak éreztem. Árulásnak érzem ma, amikor - közel ehhez az életkorhoz - magam mögé pillantok. Miközben tudom, maga a kérdésfeltevés is értelmetlen, sorsszerű volt-e az egész. A sorsnál én - mint tényező - nem jöhetek (nem jöhettem) számításba. Isten pedig - ki tudja, mit gondol rólunk. Ki tudja, nyitva van-e még a szeme. A holtak halhatatlanok, / míg fizetünk: emlékezéssel. / Rossz pénz. Nincs nap, hogy egy halott / öröklétét ne vesztené el" - írja a lengyel költőnő, Wislawa Szymborska Rehabilitáció (Rehabilitacja) című versében (Csordás Gábor ford.). Apám halhatatlansága folyamatosan veszélyben forog. Nehéz emlékezni, amikor nincsen fogódzó. Ködképek sej lenek föl egy mély barlangból. Néhány szó, egy mozdulat, egy-két szakadozott fénykép. Sötét szemüvegkeret, amely mögött üres tekintet lapul. Nincs, amit kifejezzen. Azazhogy mégis. Mondani akar valamit. Akarom, hogy mondjon valamit. Egy biztató szót, szigorú feddést, egy jól irányzott kérdést, ami mindent megvilágít, mindegy, mit, talán egy káromkodás is elég lenne. Nincsenek szavai hozzám, mert elvesztettem őket. A nyelvvel együtt, amelybe beágyazódtak, amellyel egyedül elgondolhatok. Amikor megszólítom, mintha magamhoz beszélnék, magamban motyognék. Beszélgetésünk csak monológ lehet, hiszen hangja nem különbözik az enyémtől, mássága legalábbis számomra felfoghatatlan, megidézhetetlen.