Végül magad maradsz [antikvár]

1. fejezet Valahol Közép-Amerikában. Hogy tud dobogni az a kicsi szív! Fortyog, dörömböl, le akarja tépni láncait. Kivetné, kitépné magát a testből, örök börtönéből. Zakatol, és az egész test beleremeg. Én vagyok a test, és az a kicsi szív bennem dübörög. Érzem, egész lényem belesajog ebbe a dörömbölésbe. Ereim lüktetnek, nem vagyok a magam ura, a külvilág átalakult. A környezet ismeretlen mezővé lett, az alakok és a formák ismeretlen térré lettek. A gondolataim fölötti uralom már nem a sajátom. Egy ismeretlen belső erő kinevezte magát kapitányommá. Már csupán önnön testem fölös nyűgje vagyok - holmi potyautas, hol tátott szájú, hol ijedt megfigyelő a saját testemben. Nem tudom, ez az ismeretlen erő mit művel velem. Nem tudom, mi lesz a következő lépés, amit tenni fogok. Belül zakatolok, szívem kalapál, ereimben forr a vér, kezeimet, lábaimat szétfeszíti az erő, tüdőm zihál. Kívül mégis a nyugalom az úr. Mint a szobor, meg sem mozdulok. Mellkasom feszeng, aprókat hullámzik, ám a belső tomboláshoz, megfeszüléshez képest megfejthetetlenül élettelen vagyok. Tekintetem a belső kapitány utasításai szerint pásztáz. Felmér, elemez, következtet. Egy bemélyedésben állok, hátam a földnek vetem. Fölöttem árnyat vető, terebélyes fa pihen. Megnyugtat árnyaival, elsöprő méretével. Gyökerei a nyakam mögött kanyarognak, kikéretőznek a talajból. Az oltalmat adó fa földomlással küzd, az idő nem segíti, kikezdi kapaszkodását. Tovább pásztázok, tekintetem issza a külvilágot, az erdő előttem terülő részét, agyam pedig gőzerővel dolgozza fel