Végzet hatalma I-III. [antikvár]

Földi életünk a halál szomorú fogalmában végződik. Bölcsőnk és koporsónk közti úton, sok-sok könnyet hullatunk, míg végzetünk utolsó isteni kongása kitörüli nagy reményekkel indult nevünket a földiek sorából. Utána még néha-néha egyik-másik halandó el-eltéved néma sírhantunkhoz, de lassan szűnik a fájdalom, kiapad a könny, fű burjánzik a gondozott síron, a haldokló természet újra és újra eltemeti szeretett halottját... És ez így megyen örökkön-örökké, időtlen-időktől, időtlen-időkig... Egyedül csak ezt tudjuk, egyedül csak ezt érezzük... Ebben a tudatunkban féljük és rettegjük Hatalmas Teremtőnket. Valamennyiünket a félelem és rettegés ösztökél picike öröm, picike boldogság keresésére. Síró bölcsőnktől gyászkoporsónkig mindig hisszük, mindig reméljük annak a csekélyke kincsnek a megtalálását, melyet rövid földi életünktől várhattunk... És itt viharzik életünkbe a természet megmásíthatatlan akarata: a Végzet... Majthényi Kálmánnal induló, Végzet hatalmában csúcsosodó, Forradalmak viharában végződő hármas regénysorozatunk ennek az örök kérdésnek - a sírókönnynek, az örömkönnynek, a gyászkönnynek ad helyet a magyar irodalomban.