Végzetes esztendők [antikvár]

Legjobb volna kitörölni emlékezetemből azokat a rossz napokat, amelyek most már mögöttem vannak. De mégis csak emlékeznem kell reájuk, mert azok, akik utánam jönnek, elolvassák feljegyzéseimet és - hiszem -, hogy tanulnak belőle valamit. Rád gondolok, kedves Béla fiam, amikor ezeket a sorokat papírra vetem. Eszembe jut, hogy mégis csak hagynom kell valamit a te számodra is azokból a tapasztalatokból, melyeket az utóbbi években szereztem. El kell, hogy mondjam, milyen szempontok vezettek bizonyos kérdések megítélésénél, el kell hogy mondjam márcsak azért is, hogy helyesen ítéld meg apád életének utolsó fejezetét. De szükség van arra is, hogy emlékeimből hasznos tanulságokat szűrj le magadnak jövőd és gondolkodásod kialakítására.Nem szeretek ezekre az időkre emlékezni, mert e fekete évek egyénileg is, de általános vonatkozában is, életem legszomorúbb szakaszát teszik. Ekkor jutottam katonai pályám legmagasabb fokára: miniszter lettem - s ekkor buktam a legnagyobbat is, mert mint politikai fogoly, hat hónapig éltem az állam kenyerén a sopronkőhidai fegyházban és miután a nyilasok kihurcoltak Németországba, még további négy hónapot kínlódtam Bajorországban, egy tanyán. És ekkor értem meg szegény hazánk legnagyobb bukását, a második elveszített világháborút. Szomorú sorsot mért rám a Teremtő, pedig én azt hiszem, soha senkinek nem akartam ártani. Azt az elvet vallottam, hogy mindenkin segíteni kell, mert az Isten azért adott egyeseknek hatalmat és tehetséget, hogy az a gyengébbek, a reászorulók javára kamatoztassuk. És mégis, mi lett e magatartás jutalma? A kőhidai fegyház és az, hogy azok, akiknek érdekében oly sokat tevékenykedtem, éppen a tisztikar jelentős része fordult ellenem, mindazok, akiknek szemében nevem a "nagy árulót" jelentette. Így hívtak a vezérkariak akkor, amikor miniszter voltam, mert szerintük elárultam a vezérkart, elárultam a honvédséget, mert nem voltam híve a németeknek, vagyis szerintük nem voltam kellőkép tengelybarát és - ez is fontos szempont volt az ő szemükben - mert az üldözött zsidóknak pártjára keltem.Mégis emlékeznem kell ezekre az időkre. Nem tehetem meg, hogy átadjam a feledésnek azokat az eseményeket, amelyeknek néha részese, néha irányítója is voltam. Akik a nagy nyilvánosság előtt működtek, akiknek szerepük volt az utóbbi évek eseményeiben, azoknak vallaniok kell, le kell szögezniök álláspontjaikat, mert az utódok csak akkor kerülhetik el a fenyegető hibákat, ha a múlt eseményeit alaposan ismerik. Így tehát én sem adom át magam a nyugalomnak, mert ezt a munkát feltétlenül el akarom végezni. Megkísérlem emlékeimet összeszedve, rávilágítani életem e szomorú korszakára.Nehogy azt hidd, hogy csak szomorúság volt az életem. Meg kell vallanom azt is, hogy családi életemben noha semmiféle felhő nem sötétítette el napjaimat, ahol anyátok szerető szíve megadott minden kárpótlást azért, amit a világ elvett tőlem. Ő sohasem volt hozzá más, mint egybekelésünk első pillanatában: hűségesen szerető és megértő élettársam, igaz feleségem. Az ő szeretete kárpótolt mindenért és ennek tudatában nem is érzem nyomasztónak néhány ember elfordulását vagy megmentését. Azt tudom, hogy ő most is a régi szerető hitves: a ti anyátok.Olvasd hát figyelemmel mindazt, amit én az elkövetkezendő oldalakon elbeszélek. Azt akarom, hogy még jobban megerősítsem benned a meggyőződést, hogy én ma és mindenkor embertársaimnak javát akartam és akarom addig, amíg a jó Isten erőt ad nékem e munkára.