Végzetes hétköznap [antikvár]

Részlet a könyvből: Tántorogva botladozott végig az utcán, amelynek egyetlen oldalán egymáshoz tapasztva álltak az angolkóros házak, akár az ódon templomfalhoz ragasztott fecskefészkek. Mikor ideérve, a korhadt porladozó fahídon át befordult a vályogtéglából rakott viskók vakolatlan falával szegélyezett szűk sikátorba, amely fölött csaknem összeborult a tetőkről alácsüngő zsindely, fojtottan felnyögött, tenyerét rászorította verejtéktől harmatos homlokára, majd a szívére, mely az üldözött vad szorongó, meghajszolt vágtájával dübörgött mellében. Megtántorodott, majdnem rálépett egy patkányra, mely éles visítással iramodott tova a lába alól. Erejét vesztve támaszkodott neki a nyirkos falnak, és szeme előtt véres tűzvész lángolt...Vége, elkéstél...Észre sem vette, hogy a lába további utcák felé vonszolja, mint valamiféle robotembert, amelyben valaki feloldott valahol egy rugót, és amíg azt ki nem kapcsolja, időtlen időkig járni fog.