Bővebb ismertető
Részlet a könyvből:
A kémények nem füstölnek.
Kihültek a tűzhelyek is. Ezen a reggelen nem gyujtottak tüzet Szoknyafán. Busult ember s állat.
A kutyák lógó farokkal bujtak a latyakos szalmakazlak mögé. A férfiak aludtak. Fülükre húzták a takarót, úgy aludtak, azaz csak inkább színlelték az alvást, mert folyton-folyvást forgolódtak. Úgy hajnaltájt, a nagy vihar után ugyan kimentek megnézni a mezőt, de amikor föltört az égre a nap és lezúdította millió villogó sugarát, szívüket, mintha megfacsarták volna, elszomorodtak. Mert akkor látták, hogy halott a mező, elpusztult az élet, meghaltak a földek, a remények, a dús búzatáblák, a sárga kalászok, amelyekből mindent kipergetett a víz. Ekkor tárult elébük a pusztulás teljes undoksága és sívársága. Ekkor jajdultak fel:
- Most segítsd meg nagy Isten.