Vér nemzetség [antikvár]

Részlet a könyvből: A kémények nem füstölnek. Kihültek a tűzhelyek is. Ezen a reggelen nem gyujtottak tüzet Szoknyafán. Busult ember s állat. A kutyák lógó farokkal bujtak a latyakos szalmakazlak mögé. A férfiak aludtak. Fülükre húzták a takarót, úgy aludtak, azaz csak inkább színlelték az alvást, mert folyton-folyvást forgolódtak. Úgy hajnaltájt, a nagy vihar után ugyan kimentek megnézni a mezőt, de amikor föltört az égre a nap és lezúdította millió villogó sugarát, szívüket, mintha megfacsarták volna, elszomorodtak. Mert akkor látták, hogy halott a mező, elpusztult az élet, meghaltak a földek, a remények, a dús búzatáblák, a sárga kalászok, amelyekből mindent kipergetett a víz. Ekkor tárult elébük a pusztulás teljes undoksága és sívársága. Ekkor jajdultak fel: - Most segítsd meg nagy Isten.