Verébnyomok [antikvár]

Menekülés Bitai a szobájába támolygott. Bár a nehéz napi munka elcsigázta testét, nem bírt pihenni. Valami dúlt benne, az ereiben, ami időnként fel-fel-bukkant apátiás beletörődöttsége alól, valami, ami kifeszítette minden idegszálát és megmerevítette izmait. Kívánt valamit, és nem tudta mit. Nőt; újságot talán; egy hegyet, magas hegyet, vagy mély szakadékot, mindegy, csak valami egyéb legyen, mint ez a sima beszarábiai síkság, ami itt körülvette. Kint zakatoltak, dübörögtek a gépek, és benne is dolgozott ez az erős feszültség. Ide-oda dobálta magét a vackán, és ökölbe szorított kezével úgy csapkodta párnáit, mintha ezzel valamit is javíthatott volna sorsán. Majd dühe csillapodott, izmai elernyedtek, idegei meglazultak, tehetetlen, fáradt gyermeknek érezte magát. Lassan-fassan ismét elhatalmasodott felette az a lanyha megadottság, amivel itten egyhangú életét cipelte, tagjaiban feloldódott az iménti oktalan feszültség és a gépek zakatolásának ütemére zsongító kábulatba ringatta magát. És ekkor, bizonytalan, remegő vonalakban szemei elé rajzolódott Tatjana mongol arca, és a fülével is úgy hallotta, mintha odakint a félig földbe épített gépek azt dübörögnék feléje: Tatjana. Mintha egy csiklandozó hegyes tárgy ért volna hozzá, jóleső bizsergés és melegség futott végig a bőre alatt, a keze pedig megremegett. Tatjana Tatjana . . . Hol is hallotta ezt a nevet? Hol látta ezt a ferde metszésű, biztató és könyörgő, igéző és ígérő szempárt?