Vérvörös sirály [antikvár]

A sűrű óceáni párán átderengő nap óriási madár árnyékát vetítette az öbölre. A hatalmas árny gyorsan siklott, szárnyai csücskével mintha a willemstadi kikötőhöz vezető csatorna partjait súrolta volna, majd elkanyarodott, széles ívben körbefutott. „Kísértet köröz a fejünk fölött?" Úgy éreztem, hogy csapongó képzeletem sejlik fel a reggeli párában. „Talán égi üzenetet hoz nekünk a fehér galamb?" - próbáltam megfejteni a látványt. Egy vízparti kávézóban ültünk a barátommal, aki idegesen hintázott a széken. Nem törődött a felettünk köröző vándor lélekkel. Színházában előző este bemutató volt, és nem telefonálhatott: Budapest még mélyen aludt. Itt, a Holland Antillákon, távol a mobiltelefonok világától, úgy éreztem magam, mint az asztronauta, aki elhagyja az űrhajót. A Földet mint vékony falú karácsonyfadíszt látja. Olyan törékenynek tűnik, hogy nem mer hozzányúlni kesztyűs kezével. A világűr sötétkék csendjében vajon megfordulhat az ember fejében, hogy ne térjen haza, hogy ott maradjon? Örök lebegés a súlytalanság állapotában. Mindörökké tartó bolyongás a csillagok között. Életünk folytatódna otthon? Egykori gondolataink és cselekedeteink, megkezdett munkáink, megannyi kihűlt ölelésünk tovább élne környezetünk által? Szívünk tovább lüktetne, egyre halkabban dobbanna, majd emlékké kövülne? Lassan rárakódna a mindennapok gomolygó párája.