Viharban született [antikvár]

SZÁRAZ ESZTENDŐ Jól emlékszem még. Tizenkét éves lehettem. Akkor nagyon nehezen ment apáméknak, mert öt apró gyerek volt velem együtt otthon és bizony sok száj sokat kiván. Malacot akartunk hizlalni. Abból lehet legtöbbet enni. Anyám vett is egy ökölnyit otthon, az inkafalvi vásárban. Mikor hazahozta, mi gyerekek örömünkben körülugráltuk és felváltva hordtuk neki a szomszédok kertjéből a gazt és már láttuk is, milyen kövér lesz karácsonyra az ici-pici malacka. Apám mikor meglátta az aprócska jószágot, csak annyit mondott: — Ebből is soká fogunk jóllakni. Anyám ránézett szomorúan, aztán apám nem szólott többet. Hiszen ő is tudta: nagyobbat vettünk volna, ha a pénzből futja. Még egyszer körüljárta a kismalacot és elsietett. Vitte a kézbe-sítenivalót, ami sose akart kifogyni akkortájt. Azokban az években igen megnőtt a bank forgalma. Az irodában az iratok is, a tisztviselők is arányosan szaporodtak az adósok számával. Ügy látszik a megnagyobbodott Magyar ország sem az adósoknak, sem nekünk nem hozott különös jót, inkább csak rosszat. Pedig azelőtt az iskolában is mindig azt mondták: csonka Magyarország miatt van a szegénység. Egyszóval szükség volt a tisztviselőkre, hát szaporodtak, de apám maga maradt altiszt. Ez volt a hivatalos rangja: bankaltiszt. Igaz, én életemben kétszer sem hallottam így szólítani, mert még a gépírókisasszony is úgy beszélt róla, ha valahol véletlenül szó került apámról, hogy »János, a hivatalszolga«. Elég az hozzá, mi örültünk a szőkeszőrű mangalicacsemetének. Büszkék voltunk rá. Kisebb testvéreim, mikor vége volt az iskolának, egyebet sem csináltak, legeltették a jövőévi zsír- és húsreményünk hordozóját. Sokszor irigyeltem is őket, mikor a mályvásban heverésztek a szamukláló malac mellett. Az biztos, a kis göndör megérdemelte a gondos bánásmódot, mert hétről 2 Gerö: Viharban született - 5 3