Viharok sodrában [antikvár]

A barátok kertjében öt kecske s néhány birka legelt. Jó legelőjük volt. Gazdag, haragoszöld fű lepte el a kertet. Fráter Anasztáziusz gondozta az állatokat. Megfejte minden reggel, délben és este.Kellett is a tej. A házfőnök jóformán kecsketejen élt. Öreg volt és köhögős, jóságos, de azért szigorú. A legszükségesebbeket is inkább érzékeltette valamiképpen, de keveset beszélt. Ha misézett, akkor egészen megváltozott. Kicsit öreges, reszelős hangja olyankor szárnyra kapott, csontos, kemény arca fényben égett s valami hatalmas mennyei lendület szállt át a templomon. A hívők mélyebben hajoltak meg s áhítatosabb keresztet vetettek.A klastrom, melyben a barátok éltek, s melynek kertjében Anasztáziusz legeltette a kis nyájat, a hegyoldalban volt, magasan a falu felett. Messze el lehetett onnan látni, a havasokra, a határhegyekre. A távolok kéken és selymesen simultak az ég aljához, alig elválaszthatóan, különösen fényes délelőttökön.Anasztáziusz legeltetés közben halkan énekelgetett édesszavú szent énekeket, s a hegyeket, a távolokat nézte, vagy a fényes égre bámult, mialatt öreg szíve telenőtt áhítattal és hálával. Lehet-e ennél szebbet elképzelni, mint ami itt van s lehet-e ennél nagyobb boldogság a földön, mint ami neki osztályrésze?...Nem lehet. Anasztáziusz barát így gondolta s így is volt. Tülekedések, harcok, becsvágyak, földi kincsek után való áhítozás, a bűnnek hajszolása, mindmegannyi ördögi kísértés, hiábavalóság... Ez, ó, ez itt a csend, az imádság és Isten birodalma.