Viharos gyermekkor [antikvár]

A Goncourt-Akadémia tagjai rendszerint összehúzzák szemöldöküket, amikor "első személyében" írt munka kerül eléjük. Ebben hűségesek maradnak az Akadémia alapítójának esztétikájához. akárcsak Flaubert, Edmond de Goncourt is azt kívánta, hogy a regény "tárgyilagos" legyen: regényíró inkább az életét mondja, mint a maga életét. Proust, aki művét hatalmas emlékirat formájába öltöztette, összeütközésbe került a Goncourtok eleivel s Leon Daudet ügyes és szenvedélyes pártfogása nélkül aligha nyerte volna is el 1919 őszén a pályadíjat. Huszonhárom évvel Marcel Proust után, most Marc Bernard gyermekkori emlékeit feldolgozó regénye, a Viharos Gyermekkor (Pareils a des Enfants), kapta meg a Goncourt-díjat. Akárcsak Proust, ő is kivételes erényeinek köszönheti, hogy a könyvének minden lapján felbukkanó "én" ellenére, legyőzte az akadályt. S ugyanakkor alig találunk két írót, aki olyannyira különböznék egymástól, mint ez a két Goncourt-díjas. Proust gazdag s betegeskedő nagypolgár volt, Marc Bernhard a nép fia, szegény s egészséges. Proust roppant műveltség birtokában volt s ugyanakkor fölzendült a hagyomány láncai ellen. Proust a világirodalom egyik legmagasabb orma, Proust megújította a regény klímáját. Marc Bernhard, aki a megalázottak s kitagadottak közt élte le gyermekéveit, már korán tanuságot tett arról, a szenvedélyes tudásszomjúságról, mely a nép legjobb fiait jellemzi. De nem azok közé tartozik ő, akik eleven lexikonná akarják kiképezni lelküket: Bernard elve is az, ami Montaigne-é volt: hogy a "jó fej" többet ér a "teli fejnél", a népfia polgári Prousttal ellentétben áhitatosan s csaknem szőrszálhasogatóan tiszteli a francia irodalmi hagyomány legszigorúbb követelményeit.