Világok útvesztője [antikvár]

Minden olyan volt, ahogyan az utazási irodák prospektusaiban meg van írva: zöldesszürke tenger, elefántcsontszínű sziklák és halványkék ég, néhány elmosódó felhőfolttal a látóhatár felett. A San Antonio gépei leálltak, a propellerek által keltett utolsó hullámok szabálytalanul kavarogtak és lötykölődtek a betonpart mellett, miközben a hajótest a feszülő köteleknek engedelmeskedve lassan a móló oldalához simult. Kurta vezényszavak keveredtek el a víztükör fölött köröző, zsákmányra éhes halászmadarak szüntelen rikoltozásával, közben néhányszor a hajókürt is megszólalt. A fedélzeti korlát mellett magas termetű, középkorú férfi állt. Vonásai élesek voltak, ruházata egyszerű, ám mégis választékos. Egykedvű arckifejezéssel figyelte, ahogy a kikötés művelete véget ér, és a kis hajó utasai egymást taszigálva megrohamozzák a partra vezető keskeny deszkahidat. Megvárta, amíg mindenki elhagyja a fedélzetet, majd vette sétabotját, barátságosan biccentett a híd mellett ácsorgó két tengerésznek, akik a kiszállást felügyelték, és ő is partra lépett. A kikötőben ezen a forró, kora délutáni órán leginkább halászbárkák horgonyoztak. A nyílt tenger felől enyhe szellő fújdogált, és sós víz illatát permetezte szét, a hőséget azonban ez sem enyhítette. Embereket alig lehetett látni. Aki tehette, otthon maradt, vagy az egyik part menti kávézó leeresztett redőnyei mögött keresett menedéket a napsugarak elől. A sziget szinte néptelennek tűnt, és a középkorú férfinak pontosan erre volt szüksége. Előhúzta zsebóráját, egy pillantást vetett rá, aztán elindult a rakparton, az ellenkező irányt választva, mint a zajos turistacsoport. Olyan magabiztosan viselkedett, mint aki járt már a szigeten, mintha alaposan ismerné a kikötőt, a sziklás hegyoldalra felkúszó utcákat, és mintha határozott cél lebegne a szeme előtt.