Villámlik messziről... [antikvár]

Előszó Naplóföljegyzések. A szerző akkor kezd írni, mikor a ragyogó nyári égből hirtelen a szívekre zuhan a szarajevói rémhír fekete lavinája, és akkor teszi le a tollat, mikor elmenekül az ellenség kezébe esett Temesvárról. Tehát háborús könyv? Az! De a pergőtűz őrülete nem viharzik benne, a szerző csak a maga külön háborúját írja meg, azt pedig csendes női fronton vívták. Mert ilyen is volt. Az apokaliptikus lovasok nemcsak férfivérre, hanem asszonykönnyekre is szomjaztak; nem érték be a lövészárkok fakó katonáival, hanem belegázoltak az otthon maradt családokba is. Ha kimutatást készítenének a női szívek háborús nyomorékjairól és hősi halottairól, borzalmas statisztika lenne belőle. A világtörténelmi katasztrófák (különösen, ha túl közelről látja az ember, mint láttuk mi) lelketlen és logikátlan erők viaskodásának benyomását teszik. A történelmi események vaspatkója alatt vergődő emberi szív látványa azonban mindig érdekes, mert mélységes és megrendítő szimbóluma az életnek. Ennek a könyvnek a tartalma egy ilyen forró, lüktető, kínlódó élet. Az író a háború folyamán több száz temesvári nő élén állott, akik azon fáradoztak, hogy áhítatos kézzel fölszedjenek a porból és megmentsenek valamit a magból, amit a megőrült arató kicsépelt az élet vetéséből. (Zárjel közt legyen mondva: milyen nagyszabású és tökéletes az a gépezet, amelynek rendeltetetése a pusztítás és a szenvedés 7