Villanás a sötétben [antikvár]

PROLÓGUS Azt hittem, tudom, mik azok a szörnyek. Kislánykoromban titokzatos árnyaknak képzeltem őket, amik a szekrénybe akasztott ruháim mögött, az ágyam alatt és az erdőben ólálkodnak. Szinte testi valójukban ott voltak a hátam mögött, egyre közelebb és közelebb érve hozzám, mikor a lemenő nap fényében hazafelé tartottam az iskolából. Nem lehet pontosan leírni az érzést, csak azt tudtam, hogy ott vannak. A testem hamarabb észrevette őket, érzékelte a veszélyt, mint amikor az ember bőre bizseregni kezd, épp mielőtt egy kéz váratlanul megérinti a vállát, vagy amikor felismeri azt a szűnni nem akaró érzést, hogy egy tekintet fúródik a tarkójába, és egy sűrű bokor ágai közül leselkedik rá. De azután megfordulsz, és a szempár nincs sehol. Emlékszem, hogyan bicsaklott ki mindig a vékonyka bokám a göröngyös talajon, ahogy egyre gyorsabban szedtem a lábam a házunkhoz vezető kavicsos úton, miközben a távolodó iskolabusz kipufogójának a füstje kavargott a hátam mögött. Az árnyak táncoltak az erdőben, ahogy a nap sugarai átszűrődtek a faágak között, az árnyékom hatalmasra nyúlt, mint egy támadásra kész vadállat. Ilyenkor mélyeket lélegeztem, és elszámoltam tízig. Lehunytam a szemem, és jó erősen összeszorítottam a szemhéjamat. Azután futásnak eredtem. Mindennap végigrohantam ezen az elhagyatott útszakaszon, miközben a házunk egyre távolibbnak tűnt, ahelyett hogy közeledett volna. A sportcipőm nyomában repkedtek a fűcsomók, a kavicsok és a szálló por, miközben versenyt futottam - valamivel. 9