Visszasütő napsugár [antikvár]

Amikor itt-ott, egy-egy füzet hátsó oldalain, esetleg kitépett lapjain, vagy pedig egy épp erre a célra nyitott füzetben hátrahagyott feljegyzésekre bukkanok, illetőleg épp a rég elhalt emlékező rokonai adják ezt kezembe, mindig valami sorsszerűséget érzek az eset mögött. Ilyenkor mindig azt hiszem, épp nekem hagyták hátra, az én fel nem tett, mert már fel nem tehető kérdéseimre válaszoltak, nekem segítenek tisztábban látni. Viszont amikor Simó István egyik unokája átadta a tíz füzet-kötetbe rótt feljegyzéseket, kissé megijedtem tőlük, hiszen első látásra csak a sűrűn-takarékosan beírt oldalak, a tollforgatáshoz nem szokott ember kalligráfiája és a központozás teljes hiánya tűnt fel. Mintha egy hömpölygő folyammal kerültem volna szembe, és ezt kellene nekem mederbe terelni. Épp emiatt elég nehezen szántam rá magam a munka megkezdésére. És igazi meglepetés ért: az olvashatatlannak tűnő betűket egyre könnyebben meg tudtam fejteni, böngészéseim közben értelmet kaptak a mondatok, kerek kis történetek rajzolódtak ki előttem. Ma már szinte magam előtt látom az ötvenes évei derekán járó, beteg Simó Istvánt, ahogyan szorgalmasan rója sorait, hogy mindent leírhasson, hátrahagyhasson, amit szeretne. Mert Simó István nem egyszerűen leírja az életét: Simó István, mint egy igazi alkotó, határozottan tudja, mit akar. Néhol rövid ideig megszakítja a történetét, és felvázolja magának, mely események sorjázzanak a továbbiakban. Az alcímek egy része épp e szövegközti megállókból származik, más részét a szerző nem utólagos, hanem épp előzetes engedélyével magam választottam, hiszen felhatalmazást kaptam Simó Istvántól: „én úgy gondoltam, ha eljut a nyomdáig a kéziratom, ott elrendezik." - írja bevezetőjében. A kissolymosi Simó István munkája a visszaemlékezések sorában igen előkelő helyen szerepelhet. Nem találkozunk benne a faluról elszármazott népies írók mesterkéltségével, az események, színhelyek és érzelmek leírása egyaránt valószerűnek tűnik, mindemellett dokumentumértékkel bír. Mint már említettem, Simó István nem használt központozást: szavai, mondatai gyakran egybeolvadnak, még nagybetűk is ritkán szakítják meg a sorokat. Ugyanakkor szinte soha nem húzott, vagy csak ritkán javított, egészített ki valamit. A szövegen minimális változtatásokat végeztem, és csak nagyon-nagyon ritkán hagytam ki szavakat vagy változtattam meg szavak, mondatok sorrendjét - viszont igyekeztem a mondatokat a mai olvasók számára áttekinthetővé, értelmezhetővé tenni. (Minden igyekezetem ellenére megtörténhet, hogy nem a megfelelő helyen használtam a pontot vagy a vesszőt.) Megőriztem viszont az általa, mint említettem, ritkán használt nagybetűket, mivel szerintem ezek épp Simó István értékítéletét tükrözik: kivétel nélkül mindenütt nagybetűvel írja az Apám, Anyám, Templom, Pap, (tanító)Kisasszony, Doktor, Angyal, Karácsony stb. szavakat.