Vízparton az ember könnyebben felejt [antikvár]

Tamás István Tamás István kortársunk volt. 1932-ben született, 1998-ban halt meg. Negyven éven át olvashattuk számtalan cikkét, tárcáját, esszéjét, színikritikáját, jegyzeteit, tűnődéseit, drámáit. Nagy tehetségű, olyan alkatú újságíró és novellista volt — ki merem mondani — mint Kosztolányi Dezső. Ez nem az életmű formátumára vonatkozik, hiszen Kosztolányi a magyar irodalom kanonizált klasszikusa, hanem Tamás István kultúrájára, ízlésére, választékosságára és tartózkodására az aktuál-politikai igényektől. Mintha Sorrentóban vagy Fiesoléban lakott volna, oly elragadtatottan lakta a Balaton partját, a bazaltoszlopos hegy, a Badacsony alatt. És megismerte a víz és a kő mitológiáját. Meg is tudta örökíteni ezt a tökéletes tájat, az évszakok itteni járását: a titkos pannon vízi ködöt, a szeszélyes, váratlanul megnyíló jeget, a színek lobbanásait. A pesti sajttórobot után úgy tért meg Tomajba, mint Machiavelli, akinek a firenzei Sig-norián élet-halál kérdésekben kellett tanácsot adnia a Medicieknek, de amikor este beléphetett a maga Tus-culanumába, ledobta szennyes ruháit, a verő víz alá állt, majd vállára borított egy hófehér római tógát, és nekiült Liviust olvasni.