Vladivosztoki árulás! [antikvár]

A Szihota-alin meredek és erdős kapaszkodóin találkoztam először Tamarával és soha nem felejthetem azt a pillanatot, melyben megláttam szőke hajkoronás fejét és lágytekintetű sötétzöld szemeit. 1918 januárjában volt ez, egyikén azoknak a dermesztően hideg napoknak, amelyek eldöntötték a végtelen orosz birodalom sorsát. A vörös és fehér tenger hullámzott körülöttünk s az embertelen kavargásba hívatlan harmadikként ugattak bele japán ágyúk. Golyók cserdültek, lövedékek sivítottak, bombák robbantak s véres húscafatok hullottak szerteszét az embertelen mészárlásnak abban az őrjöngésében, amit az oroszok úgy hívtak, hogy perevorod; én akkor szöktem meg harmadszor a szibériai lágerből, s mint halálra űzött, bárki által bármikor büntetés nélkül kiirtható közellenség, dacosan és fogcsikorgatva húzódtam meg néhány más hadifogolyszökevény között a transzszibériai vasút tyepluskájában. Nem volt egyebem, csak az elkeseredés és az eszeveszett, gyilkoló honvágy. Menni, menni, menni akartam, keresztül akár az önmagam holttestén is ki abból a pokolból, amely szánalmas roncsokat, koravén aggastyánokat és őrjöngő őrülteket csinált a monarchia egykori hadseregének tagjaiból. Nem rajtam múlt, hogy nem úgy sikerült, ahogyan akartam.