Vonzalmak és taszítások [antikvár]

- Átölelnél úgy, mint régen? - mondja váratlanul, amint a főtérre érünk. A kivilágított műemlékek között hosszan sétálgatunk, egy kis reneszánsz kapualj előtt megállít: - Emlékszel? Itt csókoltál meg először. - Átkulcsolja a nyakam, és hosszan csókolózik velem. Egy kisebb templomhoz érünk, az ajtaja nyitva áll, bent derengő sötétség. - Gyere - húz magával befelé, majd megállít a szenteltvíztartó mellett. - Ebben a gyóntatófülkében szeretkeztünk először - mutat a sarok felé. - Gyere, idézzük fel a múltat. Gyorsan eldőlt, hogy mégsem Budapesten folytatom a tanulmányaimat. A levelek mentek-érkeztek és egyszer csak, két hónap múlva a következő ártatlannak tűnő sorokat írtad: „A kertünk végében lakik egy dundi, csúnyácska fiú, akitől többször is kaptam orgonát. Először nem akartam elfogadni, de szeretem a virágot és hát nincs abban semmi, nem igaz? Szegényt, nem akartam megbántani. Ölellek. Éva." Utólag jöttem rá, ekkor történt meg először, hogy nem írtad le: Szeretlek! Két levéllel később megérkezett a folytatás: „Ne haragudj rám, de előre nem látható dolgok történtek. Beleszerettem egy fiúba. (De azért téged is szeretlek). Nagyon kérlek, bocsáss meg. Üdvözöllek: Éva."