Vörös Tortiza [antikvár]

Részlet a könyvből: A földeken, az erdőtől egészen a faluig, mint széles, fehér dunyha fekszik még a hó, vékony csíkokkal tarkázza a két dűlőút. Február végi, elkésett hó ez, hisz ilyenkor már minden nap várhatod, hogy felcsendül a pacsirták reggeli dala. De azért ne bántsuk a havat, legalább megvédi az őszi vetést a száraz fagyoktól. Aztán meg a földre is ráfér, hogy egyszer végre jól teliigya magát, mert negyvenhétben úgy kiszikkadt, hogy máig száraz minden ere. No de várjatok csak, kisüt majd a márciusi nap és friss tavaszi ereje a gyökerekből a rügyekbe kergeti az életadó nedvet. Két nap alatt eltűnik a hó és akkor csodát láttok: a mi visnyovai földjeinket nem szeldesi többé apró darabokra a mezsgyék rácsozata, a határ csupa nagy, széles, szövetkezeti tábla. Azelőtt mindenféle okoskodó emberek azt mondogatták, hogy a mi cseh földünk azért szép, mert olyan tarka, csupa keskeny, hosszúra nyúló parcella, folt hátán folt, mint a zsellérlányok szoknyája. De nálunk Csehországban nincsenek már zsellérek. És most megszabadulunk a foltos szoknyától is, a nyomor szépségétől, amely nem melegít és jól sem laktat. Más, új szépséget akarunk, amely száraz kenyérnél és krumplihéjnál sokkal többel ad az embernek: határtalan, bőkezű szépséget, az igazi szabadság szépségét. Volt idő, amikor én is azt mondtam a néhány ekenyomásnyi földemről: kicsi, de az enyém. Pedig saját magamat csaptam be vele, mert a vityillómon több volt a jelzálogkölcsön, mint a zsindely, az adóvégrehajtó állandó vendég volt nálunk és egy tálból evett velünk a nagygazda, akinek fogatért a magam és a feleségem munkájával fizettem, meg az uzsorás, akitől pénzt kölcsönöztem, hogy megfizethessem az adósságaimat, meg az adósságok kamatait.