Watson, a nyomozókutya [antikvár]

A szerző, aki a szakmában ismert nyomozó, számos könyv írója, ezúttal megkívánja őrizni inkognitóját. Erre minden oka meg is van, hiszen az emberi társadalom ügyefogyottságát a kutyák szemével mutatja be kíméletlen iróniával. A bűnözés világába kalauzoló alvilági történet főhőse nem véletlenül viseli a beszédes Watson nevet. Ő az, aki képzett négylábú nyomozókutya létére gazdája, Albert detektív szolgálatába szegődve agyafúrt bűnözők leleplezésében, és elfogásában nélkülözhetetlen szerepet kap többnyire saját magától. De amikor gazdája bajba kerül, habozás nélkül mozgósítja a kutya-detektíveket és a cél érdekében a kutyák alvilágát, az a másik kutyavilágot. Az eredmény nem kétséges: győz a legyőzhetetlen igazság. A gyilkos rács mögé kerül, a kutyák emberszemlélete azonban marad: faragatlan, humortalan, idétlen, ügyetlen, leleplezést érdemlő tisztességtelen alakok vagyunk, akikre vigyázni kell, akiket mindenek ellenére szeretni is érdemes. Hiszen kétlábon járunk, és legnagyobb szórakozásunk az, hogy a kutyaszart összegyűjtsük. A kutyatársadalom szerint nem a kutyaszar a legnagyobb kincs, amivel ők bennünket gazdagíthatnak hanem valami más. Sir Bernáth Hegyi kutya-regénye, vicces, humoros, az emberre nézve kutya egy történet, amelyben Watson nyomozó társai még Ugata Kriszti, Virágágyás kisasszony, Herr Roth Weiller és még sokan mások. Csak hogy jobban láthassuk magunkat, mi kutya-teremtette emberek megvillan a történet végénegy Colombo handnagy, meg egy Kojak mesternyomozó is. Akinek van humora hozzá azért olvassa, akinek nincs, azért. „Az ember törzsfejlődésében még odáig sem jutott, hogy négy lábra ereszkedjen. Nem csoda, hogy semmi szagot nem érez, magasan hordja az orrát, és, elkerülendő a kihalást, szimbiózist létesített a kutyával. A kutya vigyáz az emberre. Vigyáz az ember kölykére, óvja az ember ólját. A kutya reggel és este elviszi sétálni az embert, sőt haza is hozza a sétából. A vesém olyan már, mint a sivatag, egymagamnak kell megjelölnöm minden fát, bokrot, lámpaoszlopot, hogy hazataláljunk, mert ő még arra is lusta, hogy fölemelje a hátsó lábát. Ha nem kéne folyton vele törődnöm, napjában elejthetnék egy őzbakot vagy szarvasbikát, a többi időt meg heverészésre fordítanám. Az ember olyan, mint a kábítószer, és mi kutyák könnyen emberfüggővé válunk. Nyomozó vagyok, hogyan és minek álcázzam magam? Embernek nem öltözhetek, ahhoz túl intelligens vagyok. Macska már voltam, ha valaki előre szól, hogy ilyen kutya nehéz macskának lenni, kutya legyek, ha nem maradok inkább kutya. Na de ha a kutya sem érti a logikámat, akkor mit várjak az emberektől. Két teremtmény van mindössze, amelyből az ember igyekszik kiirtani a gyilkos ösztönt: az egyik a kutya, a másik pedig maga az ember.” (Watson, a négylábú nyomozó)