Zsákucca [antikvár]

A képzeletszülte lények kiszámíthatatlanok. Egyszerre ott teremnek az agyadban, belegyökereznek, kibontják egyéniségüket és társaságot gyűjtenek maguk köré. Néha csak éppen egy gondlatot szentelsz nekik, de gyakran valóságos lidércnyomássá válnak és kiszorítanak fejedből minden más gondolatot. Most aztán megírod őket és ezzel számodra megszűnnek létezni. Az is furcsa, hogy valaki aki gndolataidnak olykor csak háttérbe, de ugyanolyan gyakran kellős közpébe fészkelte be magát, valaki, aki hónapokon keresztül megosztotta nappalaidnak fáradságát és éjszakáidnak álmát, egyszerre úgy kiessék tudatodból, hogy még csak nevére, vagy egyéniségére se emlékezel többé. Még a puszta létezéséről is megfeledkezhetsz. De néha nem így történik. Egy képzeletbeli lény, akiről azt hitted, hogy már régen végeztél vele, egy képzeletbeli lény, akinek alig is szenteltél valaha különösebb figyelmet, nem merül a többivel együtt feledésbe. Azon kapod magad, hogy megint csak rá gondolsz. Pedig ez kétségbeejtő, mert eljátszattad szerepét és most nem tudsz mihez kezdeni vele. Mi értelme van hát annak, hogy visszatolakszik gondolataidba? De ő csak tovább döngeti a kaput és hivatlan vendégként eszi el az étlet, issza el az italt, amit másoknak készítettél. És te még csak időt se tudsz szentelni neki, mert más, fontosabb személyiségekkel vagy elfoglalva....