Zsidó temetés [antikvár]

Hátamra tapad az ingem. Nincs még tíz, de már őrjöngve veri a nap az udvar porát, végigárad az arcomon, torkomra szárítja a nyálam. Mentolízű a szám. Nem remeg már annyira a kezem, valameny-nyire erőre is kaptam. Kofferek, lámpaernyők, díványpárnák, szárnyas tükrök, gyúródeszkák, biciklivázak, összegyűrt, grafitszürke munkásruhák, évfolyamonként gyűjtött, penészesre rohadt újságkötegek egy kupacba dobálva az udvar közepén. A nagyobb tárgyakat a tetejére dobálom, a kisebbeket sittes zsákokba gyűröm, szigszalaggal kötöm egybe a szájukat. Gereblyével húzom vissza, ami elgurul. Fehér csíkot húzott a szekrény lába az előszoba kövére, világos foltok a falakról leakasztott képek helyén. Kitágult a ház a tárgyak hiányától. Ugyanolyan hideg és idegen lett, mint amikor beköltöztünk. Eny-nyi maradt belőlünk. Irritálja az alsógatya elcsúszott pántja a combom belső oldalát. Fészkelődöm, igazgatom a letapadt farkam. Tarkómig szalad tőle a hideg remegés. Elfáradtam, mire mindent kihordtam a levegőtlen szobákból. 7